Buenos Airesben belecsöppenünk a Pride-ba, ahol elfog a szekunder szégyenérzet. Mivel eddig nem voltam a Pride-on, nagyon véleményem sem volt róla, de most, hogy láttam a Buenos Aires-it, bizton tudom, nem akarok több ilyenen részt venni. Legalábbis olyanon nem, mint a Buenos Aires-i. Egyszerűen rossz érzés ennyi megvezetett és boldogtalan embert látni egy helyen. A Paraná-deltával, majd az uruguayi Colonia del Sacramentóval folytatjuk utazásunkat. Ez utóbbi annak ellenére kellemes emlék marad, hogy nagyon nem történik semmi a város falain belül.
Öt nap egy 13 milliós metropolisz megismerésére vajmi kevés, így nem állítom, hogy mindent láttunk, ahogy azt sem, hogy mindent tudunk róla. De ha valamit, akkor a város hangulatát sikerült átérezni, ami éppen annyira nem latin, mint amennyire nem európai. Az Avenida Florida sétálóutcáján bócorogva könnyen a Váci utcában érezheti magát az ember, Recoleta majdnem Párizs, a Costanera üvegpalotáival és piszkosul drága bevásárlóközpontjaival akár Miamiban is lehetne. Kedvencünké La Boca vált a színes, vidám, ugyanakkor nyomorúságos kikötőjével, ahol rongyos utcagyerekek rúgják a bőrt a színpompás El Caminito mögötti laminaházak között.
Az Esquel és El Chaltén között elterülő pampán mindig hideg szél fúj, ami élhetetlenné teszi Patagónia ezen vidékét. Megállunk két napra a semmi közepén fekvő Perito Morenóban, hogy lássuk a Világörökség részét képező Kezek barlangját, de elérhetetlensége miatt le kell mondanunk róla. Nem baj, annál több energiánk marad a Fitz Royra.